Kritika    Az utolsó léghajlító (2010)

Olybá tűnt nekem, mintha egy gigantikus költségvetésű jég- és légbalettet szemlélnék, melyet kizárólag 10 éven aluliak képesek tolerálni. Csakhogy a Diótörő-klónoknak megvan az a jótékony tulajdonsága, hogy a szereplők csak táncolnak és eszük ágában sincs kinyitni a szájukat. Shyamalan ezzel szemben szavakat, sőt, néha mondatnak látszó képződményeket ad a figurák szájába.

 

Bár ne tenné! Visszadobott argentin szappanoperák bakiparádéinak szelleme kísért a gyakorta tetszhalott állapotba merevedő, szemlátomást a stábtól, kameráktól halálra rémült gyerekszínészek között, akiknek szomorú hadából is kitűnik a címszereplő, aki még a legvidámabb percekben is olyan arcot vág, mint akinek elvették a plüssmackóját. Szegénybe annyi tehetség sem szorult, mint egy menethibás műanyagkupakba.

 

Simán le lehetne söpörni az asztalról ezt a filmet, mint ahogy tettük azt más, önmaguk dugájába dőlt fantasy-csökevényekkel, de nem lehet, hisz a film különösen azért okoz nagy fájdalmat, mert az együgyű szereplőkkel felmondatott érdektelen, ide-oda kapkodó cselekmény mögött ott sejlik egy egészen érdekesnek, már-már varázslatosnak tűnő sztori ígérete. Ehhez az ILM és James Newton Howard szállított színvonalas munkát. Rajtuk nem múlott, nem vitás, de a világ összes különleges effektusa és 3D-s hókuszpókusza nem elég ahhoz, hogy ebből a roncsból életképes franchise-t faragjon. Shyamalan, szerintem cseszheted a nyitva hagyott befejezésedet is.

 

Értékelés: 

 

Forrás: [ AeonFlux ]