Kritika: watchmen (2009) #2

Spoilermentes kritika, melynek írója megszámlálhatatlan alkalommal olvasta és kívülről ismeri Alan Moore Watchmen című könyvét, de mindent megtett, hogy objektíven álljon hozzá a filmadaptációhoz. Ez sült ki belőle.

Isten áldja Zack Snydert.

Aki egyszer végiglapozta Alan Morre zseniális művét (és járt középiskolába verseket elemezni), az tisztában van vele, micsoda óraműpontossággal felépített csodálatos szerkezetre húzta fel az angol mágus cinikus társadalmi paraboláját, a sokat emlegetett all-american mítosz-dekonstrukciót és a személyes tragédiák már-már bántóan szív- és agyfacsaró sorozatát. Számomra a Watchmen nem lehetett volna az, ami, ha az építőelemek nem így álltak volna össze: a képek és szavak párhuzamai, ellentétei, szimmetriája olyan megingathatatlan, stabil egészt alkot, melyet – akármennyire is próbálta bebizonyítani néhány fanatikus – semmiféle film nem rombolhat le. Még a harmadik világháborút is túlélné.

Zack Snyder kétségkívül tisztában volt ezzel és nem pusztított. Néhány kockát fel kellett áldozni a játékidő oltárán, de a film készítésének menete nagyjából a ctrl+c ctrl+v metódust követte: teljes jelenetek, pontos képek kerültek a papírról a vászonra, az alapanyaghoz való tökéletes hűséggel és tiszteletadással. A film közben azon gondolkodtam, újra akarom-e nézni, és nem tudtam eldönteni. Egy dolog ugyanis soha sem volt kétséges: ez az adaptáció képtelen lett volna túlszárnyalni az eredeti művet, és mi tagadás, pluszt, egyedit képtelen volt adni. Csak meganimálta. Snyder nem pusztít, de nem is épít: nem akart – vagy inkább: nem mert – semmit sem hozzátenni a kanonikus alapanyaghoz, leszámítva persze a film csúcspontjának számító főcím ötlet- és stílustobzódását. Ozymandias a Club 54 előtt pacsizik Jaggerrel és Bowieval, Andy Warhol bemutatja Nite Owl-kollekcióját, a Komédiás célkeresztbe veszi Kennedyt: itt dobogott igazán a film szíve.

Mely gépiesen ugyan, de a többi jelenetben is veri az ütemet, bár néhol jócskán belassítva: a Snyder-féle over-the-top akcióstilisztika üde színfolt a Bourne-filmek koppintásából élő, újításra képtelen műfajban, a Komédiás elleni merénylet és a börtönlázadás egyaránt szájtátásra késztetik az egyszeri mozirajongót, csak néhol bosszantó a Dawn of the Dead és a 300 esetében kevésbé kirívó gore-őrület (igaz, a film kevés jó újításainak egyike ehhez fűződik: a bűnözők cafatokra szakítása kitűnően példázza Dr. Manhattan hozzáállását az emberekhez).

a teljes cikk............................... 

Watchmen: Az őrzők (2009)